A Belső szereplők rendszere.
Kötődéselméleti és neurobiológiai alapokra épülő pszichológiai modell, amely megmutatja, hogyan alakulnak ki a korai kapcsolati sérülések nyomán azok a belső énrészek és védekező működések, amelyek később a kapcsolatainkat, konfliktusainkat és önmagunkhoz való viszonyunkat irányítják.
Mi megy félre?
A kapcsolat számunkra nem pusztán érzelmi szükséglet, hanem biológiai biztonsági szükséglet is.
Gyermekként az idegrendszerünk a gondozó segítségével tanul meg megnyugodni, szabályozódni és biztonságban lenni. Ha azonban a közelség mellett bizonytalanságot, elutasítást, kiszámíthatatlanságot vagy érzelmi magányt élünk át, az idegrendszerünk alkalmazkodik ehhez a bizonytalan kapcsolati környezethez, és túlélési stratégiákat alakít ki.
Ilyenkor nem egyszerűen „rosszul érezzük magunkat", hanem a szervezetünk megtanulja, hogy a kapcsolódás veszélyt is jelenthet. Megtanulunk alkalmazkodni, figyelni a másikra, harcolni, visszahúzódni, kontrollálni vagy éppen feladni a reményt.
Az idegrendszer nem a múltban él. Felnőttként is ugyanazokat a vészreakciókat aktiválhatja — egy régi kapcsolati sérülésből kialakult működés aktiválódik bennünk újra.
Hogyan jelenik meg ez felnőttkorban?
A korai sérülések nem egyszerű emlékekként maradnak velünk, hanem belső működésmódokká válnak. Sokszor ugyanazokat a helyzeteket éljük újra más szereplőkkel.
- Visszatérő önbizalomhiány és belső konfliktusok
- Ismétlődő önszabotáló körök
- Identitás- és életútelakadások
- Párválasztási nehézségek
- Féltékenység, elhagyatottságérzés
- Konfliktuskerülés vagy állandó viták
- Visszatérő párkapcsolati játszmák
„Nemcsak embereket választunk, hanem olyan kapcsolati élményeket is, amelyek valamilyen módon ismerősek a számunkra."
A párkapcsolatokban ez különösen jól látható. Ahogy a kapcsolat mélyül, a korai sérülések és védekező mintázatok is egyre könnyebben aktiválódnak — a felek gyakran nem is a jelenlegi helyzetre reagálnak, hanem egymás régi félelmeit, szégyenét, elhagyatottságát vagy kontrollvesztését aktiválják.
Így alakulnak ki azok az önbeteljesítő kapcsolati körök, amelyekben mindkét fél ugyanazt próbálja elkerülni, amitől végül még inkább szenved.
A Belső szereplők rendszere
A modell szerint ezek mögött különböző belső részeink állnak.
Van bennünk egy sérülékeny rész, amely kapcsolódni, szeretni és biztonságban lenni szeretne. És vannak olyan védekező működéseink, amelyek megpróbálják elkerülni az újabb sérüléseket: alkalmazkodnak, harcolnak, visszahúzódnak, kontrollálnak vagy éppen feladják a reményt.
A cél nem ezek megszüntetése, hanem annak megértése, hogy mitől próbálnak védeni bennünket.
Amikor képesek vagyunk felismerni és integrálni ezeket a működéseket, fokozatosan kialakulhat egy stabilabb belső biztonság, amelyből már nem a félelmeink, hanem a valódi szükségleteink és értékeink irányítják az életünket.
A hagyományos verbális módszer mellett több, élményalapú technikát használok.
Magélmény-technika
A testi érzetekből és érzelmekből kiindulva segít eljutni a mögöttük húzódó elsődleges érzésekhez és korai sérülésekhez.
Belső szereplők externalizálása
Figurák és térbeli megjelenítés segítségével láthatóvá teszi a belső konfliktusokat és ismétlődő kapcsolati mintázatokat.
Belső színpad technika
A jelenlegi élethelyzetet és a mögötte álló belső dinamikát egy színpadi képben jeleníti meg, majd lehetőséget ad annak tudatos átrendezésére.
Ventrális vizualizáció
Egy imaginatív technika, amely segíti az idegrendszeri biztonság, a belső megtartottság és a szerzett biztonságos kötődés kialakulását.
Nem az, hogy ne legyenek konfliktusaink vagy ne sérüljünk többé — hanem hogy egyre kevésbé a régi túlélési stratégiáink, és egyre inkább az önazonos, biztonságosan kapcsolódó részünk vezesse az életünket.