Jürg Willi: Az összejátszásról
Jürg Willi nyomán arról, hogyan tartják fenn tudattalanul a partnerek közösen a neurotikus mintázatot — és miért nem található meg a „bűnös".
Jürg Willi: Az összejátszás mint a házasságpszichológia és házasterápia alapjelensége című művében ír arról a jelenségről, amikor egy férj szenved a felesége féltékenységétől, de amikor az nagyobb szabadságot ad neki, a férj hirtelen nem tud ezzel mit kezdeni, sőt, a feleség újfajta viselkedésével kapcsolatban gyanakvóvá válik, majd ő lesz a kontrolláló.
Valójában ekkor derül ki, hogy ki is az „elsődleges beteg", aki a hozzátartozóját használja fel arra, hogy neurózisát fenntartsa. Ezért ahelyett, hogy egy tünetet egy adott személyiségen belülinek fogunk fel, vagy ellenkezőleg, csakis a hozzátartozókban keressük, javasolt, hogy „a partnerkonfliktusokat egészükben, mint egy pár vagy egy család problémáját fogjuk fel", hiszen „a rendszer úgy viselkedik, mint egy összefüggő, szétválaszthatatlan egész".
A partnerek közötti összejátszás – vagyis a partnerek által közösen megvalósított elhárítás – során a partnerek létrehoznak egy tudattalanul kialakított szabályrendszert, amely által előfordulhat, hogy az egyik fél a saját szükségleteinek kielégítéséhez felhasználja a másik szükségleteit. Rendszerint már a párválasztás a hasonló neurotikus személyiségstruktúrák tudattalan vonzása alapján megy végbe.
A kiosztott és felvett szerepek polarizálódnak, a partnerek közti interakciós körökben mindkét fél úgy tűnteti fel a saját viselkedését, mintha az a másikéra adott puszta reakció lenne. Az egyik fél rávetíti (projektálja) saját fantáziáit a másikra, a másik pedig azonosul vele (identifikálódik).
Mivel a morális védekező mechanizmus arra készteti a személyt, hogy saját igényein átlépve a másikat helyezze önmaga fölé, és konfliktushelyzetekben automatikusan önmagát ismerje el rossznak, a másikat pedig jónak, rendkívül jól kooperál például egy nárcizmusra hajlamos személlyel, aki készséggel erősíti benne ezt.
Vajon létezhet-e egyáltalán nárcisztikus személy önmagában, egy ilyen áldozat-típus nélkül? Véleményem szerint nem. Az összejátszás során az egyik fél, aki megtanulta elfojtani a saját igényeit, a kapcsolatban önként megy alá a másiknak, és a másik – mivel ezek a határok nincsenek kijelölve – örömmel lépi át azokat. Rövid idő elteltével a szerepek polarizálódnak és rögzül az alá-fölérendeltségi viszony.
Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a hatalomra került politikusok, a rocksztárok, de gyakran még az eredetileg nagyon humánus utat követő guruk és tanítók esetében is. Maga az „alámenés" is hozza létre a nárcisztikus viselkedést — minden olyan helyzet, ahol erős alá-fölérendeltségi viszonyt teremtünk.
Willi felhívja a figyelmet a terápiás interakciókban megjelenő indukciós hatásra is: „Egy beteg különösen ott késztethet bennünket arra, hogy az ő ágálását kiszolgáljuk, ahol a mi neurotikusan gyenge pontjaink vannak."
Irodalomjegyzék
Jürg Willi: Az összejátszás mint a házasságpszichológia és házasterápia alapjelensége, in Buda Béla (szerk): Pszichoterápiák, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981., 500–507.