Fairbairn: A morális védekező mechanizmusról

Emberi kapcsolatokban, azokon keresztül létezünk csak. Ezek a kapcsolatok azonban sokszor nagyon fájdalmasak, úgy érintenek bennünket, mint a nyílt sebre öntött sav.

Arról a mozzanatról szeretnék írni, amikor inkább „elvisszük a balhét", mert függünk, mert szükségünk van a szeretetre, és mert sokkal fájdalmasabb lenne a ténnyel szembenézni, hogy a másik esetleg valóban nem figyel ránk, nem szeret bennünket. Arról, amikor a gyermek magába vetíti és lehasítja a bántalmazó szülő rossz részét, és inkább azt mondja, ő a rossz, mert nem képes elviselni annak a lehetőségét, hogy szülője szeretete és gondoskodása nem elég jó.

Amikor az életem árán is fenntartom ezt az elképzelést, lemondva a saját igényeimről, vágyaimról és szükségleteimről, így halva bele lassan abba, hogy nem akarok belehalni a szeretetlenségbe. Amikor önként lépek át magamon, mert azt hiszem, hogy csak ekkor vagyok szerethető, csak ekkor kapom meg a figyelmet és az elfogadást, amelyre olyan nagyon vágyom.

A morális védekező mechanizmus

Fairbairn nevéhez fűződik a morális védekező mechanizmus fogalma. Fairbairn megfigyelte, hogy a gyermek önmagát tartja rossznak, és a bántalmazó szülőt jónak. Mivel a rossz szülővel szemben a külső realitás világában a gyermek tehetetlen, a külső tárgyat belsővé teszi, azt hasítja és elfojtja, és vele együtt saját szelfjének azt a részét is, amely a rossz tárggyal kapcsolati egységet alkot. Ez a saját ego-rész azonosul a belső rossz tárggyal, a gyermek ezért magát érzi rossznak.

Mivel a gyermekről a szülő gondoskodik, a kapcsolat létfontosságú, és a gyermek szeretetéhsége annál nagyobb, minél inkább bántalmazott. Amennyiben a szülőt tartaná rossznak és önmagát jónak, nem tudná ezt a kapcsolatot fenntartani. Morális védekezésképpen tehát belsővé teszi és elfojtja a megfelelő részeket, mert „jobb a gyereknek egy jó környezetben rossznak tudnia önmagát, mint egy reménytelenül rossz környezetben jónak elismernie önmagát".

Következmények

A morális védekező mechanizmus következményei az identitászavar, az önbizalomhiány, a saját erőforrások hiánya és a saját szükségletek felismerésének és kifejezésének hiánya, valamint a dühkitörések, az alacsony frusztráció-tűrés, a szorongás, a kontrollálatlan viselkedés, a bűntudat, és a szeretetmegvonásra reakcióként a nem-lét és a megszűnés érzése.

A bűntudat a külső rossz tárgy további elfojtásának eszköze. Fairbairn szerint a rossz belső tárgy jelenlététől szenvedő páciens terápiája fokozott érzékenységet, óvatosságot igényel.

A kommunikációról

A kommunikáció az az aktus, amely valójában az egyetlen módja a kapcsolat megváltoztatásának. A kommunikációhoz azonban kifelé kell fordulni, feladni a narrativitást, vállalni a konfrontációt, és azt a kockázatot, hogy esetleg elutasítanak.

Egyedül magunkat „megszerelni" lehetetlen, de azt el tudjuk érni — igényeink, vágyaink és szükségleteink felszínre hozásával és kifejezésével —, hogy mi magunk önmagunk mellé álljunk. Ezzel a mozzanattal a felnőtt énünk jelenik meg, amely már képes a kapcsolódásra.

A kommunikáció tárgya nem más, mint a határaink kifejezése, és azok egyeztetése a másik határaival. Horizontális kapcsolatainkban érdemes egyenrangúságra törekedni, és elkerülni az alá-fölérendeltségi viszonyt. Az egyenrangúság világos és átjárható határok kijelölésével lehetséges.

Szükségleteink és vágyaink felismerésével visszahelyeződik a fókusz a saját életünkre, hogy saját világunk középpontjában ismét mi magunk legyünk. Nem az fenyeget megsemmisüléssel, ha határaink jól definiáltak, hanem ellenkezőleg, ha nem húzzuk meg azokat.

Irodalomjegyzék

Székely Ilona: Tárgykapcsolat-elmélet családterápiában, Animula Kiadó, Budapest, 2003.

Részletek Koncz Orsolya szakdolgozatából: A konfliktusainkban megnyilvánuló határproblémákról.