Jean-Paul Sartre-nak nem volt könnyű gyermekkora, és ez eredendően határozta meg felnőttkori vélekedéseit és tapasztalatait az intim kapcsolatait illetően.
Szerinte a szexuális vágy a Másik tárgyként való elsajátításának sajátos módja, nem pszicho-fiziológiai reakció, hanem alapvető létmód, születéstől a halálig, és bonyolult fejlődésen megy keresztül. Alapja a vágy, hogy a tudat a Másik testébe alászálljon, belecsússzon a testbe, elmerüljön benne, testté váljon, testtel telítődjön. A tudat ilyenkor elnehezül, a test azonban feltámad, minden ízében érez, „belesüllyed a világba” (Fehér M. 1980. 65. p.).
A szerelemben viszont szerettetni akarja magát, de ha azt akarja, hogy a Másik szeresse, csak azt akarja, hogy a Másik azt akarja, hogy az Én szeresse, ami végtelen regresszus. Olyan körforgást alkot, ami miatt a Másik szabadságának abszolút célja – a kanti morál – megvalósíthatatlan. A Másik szabadsága számára az Én mindösszesen csak alkalmat tud nyújtani, hogy megnyilvánulhasson – és ez a bűntudat érzését kelti.
Szerinte ráadásul a gyűlölet és a szeretet csak passzív, tehetetlen, közvetítő állapotok test és tudat között. Az érzések objektumok, amelyek nem tartoznak a tudat interioritás-egységébe, így az egyik és a Másik érzése olyan objektumok, amik kétségbe vonhatók (Sartre 1996. 68. p.). Ezeken keresztül az egyik tudata a Másik tudatát feltárja ugyan, de töredékesen, azaz passzívan, és ez kétfajta passzivitás kapcsolata. (Sartre 1996. 58. p.)
Végül a Másik azért is félelmetes, mert különbözőképpen mutatkozhat meg különböző emberek számára, vagy akár ugyanannak is, különböző időkben – ezért egyrészt változtatja az alakját, másrészt nem teljesen kiszámítható módon teszi ezt. Az Én a szégyenen keresztül belátást nyer a Másikról, de így saját lehetőségeiről és szabadságáról is. Még ha kész is lenne magát a Másikkal egy új szituációban elkötelezni, a Másik nem, és ezzel jelzi, hogy lehetőségei nem határtalanok, nem lehet teljesen önmaga ura, a Másik előre nem megjósolható módon korlátozza őt. Az ember szabadsága mindig passzívvá válik a Másik jelenlétében, amikor a Másik szabadságával találkozik. Szabadságának határát a Másiké alkotja. Sartre összességében elég lemondóan nyilatkozott az emberi kapcsolatokról, amelyet végül így konklúdált: „az eredendő értelme a másikért-létnek… a konfliktus.” (Sartre 2006. 435. p.).
Sartre tehát sokat foglalkozott a Másikkal és a bűntudat fogalmával, amelyet a tekinteten keresztül ragadott meg, és elsőként az Én létezését látta általa bizonyítottnak.
Sartre szerint minden tekintet „kővé változtat, megfagyaszt, megmerevít”, a tekintet ugyanis szégyent vált ki, és annak nyomán realizálódik, ki vagyok én. A Másik tekintete, amikor szégyent vált ki, visszautal önmagamhoz, és egyben bizonyítja a létezésemet is: saját testemet nem is ismerhetném meg a Másik tekintete nélkül, mert a test a tudat hátoldalához tartozik, amelyre csak a Másiknak nyílik rálátása – a tekintetén keresztül.
A Másikkal való találkozás egy másik nézőpontot jelöl ki, és a saját testnek egy olyan aspektusa lesz adott, amely belülről nem érzékelhető. A test láthatóvá válik a Másik számára, a Másik tekintete felfedi annak más számára való létét. A saját test tárggyá válik, és ebből az eltárgyiasultságból fakadó szégyen tehát elismerése annak, hogy olyan vagyok, amilyennek a Másik lát, elismerése annak, hogy a Másik néz, megítél. Ráadásul, eredendően nézett vagyok, „létezésem legelső pillanatától kezdve kísér a világban a Másik tekintete”. Bármi lehet egy tekintet, „egy ág zördülése az erdőben is” (Marosán B. 2010. 270-271. p.), még egy arckép is alkalmas rá – így végül magamévá teszem a tekintetet és a szégyent, és a saját tudatom legmélyén fedezem fel azt (Fehér M. I. 1980. 51. p.).
Sartre másodsorban a tekinteten keresztül bizonyította mások létezését is. A másvalaki (Autrui) – létezése és a vele való viszonyok – az egész francia fenomenológia fontos kérdése, különösen azért, mert a másik létezésének bizonyításával lehet kitörni az idealizmus csapdájából, a szolipszizmusból.
Sartre szerint tehát a tekintet alkalmas arra, hogy a létet ne csak úgy tárja fel, ahogy az ő számára, hanem ahogy más számára van, azaz szüksége van másokra, hogy megragadhassa léte más aspektusait. Ugyanis a test csak a Másik számára, a tekintet révén adódhat „kiterjedtként” (Rónai A. 2011. 111. p.). A Másik tekintete szégyent vált ki, ami annak az elismerése, hogy a saját test létezik a világ dolgai között – de egyben ez azt is jelenti, hogy a Másik is szubjektumként létezik, aki képes ránézni, és tekintetével szégyent kiváltani. A Másik tekintete révén teszek létezésre én, de egyben a Másik is, ugyanis szubjektum lesz a Másik is, azáltal, hogy néz engem. A testem ekkor tárgyként is létezik, dologként a dolgok között, eszközként az eszközök között, mert adva van a Másiknak – ez a test Másikért-való-léte (Kenéz L. 2011. 80-110. p.). Nem csak narrativitásról van szó tehát, hanem minden esetben egy testről is, amely mozog, és „kint” beavatkozik a dolgok menetébe és ott változásokat okoz.
Sartre szerint mindezek mellett a Másik jelenléte rendkívül veszélyes. A Másik először gondolati tárgyként jelenik meg, azonban a Másikat mégsem úgy érzékelem, mint egy tárgyat, hanem mint szubjektumot. Kezdetben tárgyként tűnik fel a többi objektum között, azonban mivel engem szemlél, már nem csak tárgy. A Másik nem csak az, akit én látok, hanem az is, aki engem lát. A Másik számára objektummá válok, amikor rám néz, és ez bizonyítja, hogy ő szubjektum. Amikor a Másik megjelenik a belőlem kiinduló, az én perspektívám által meghatározott térben, az lassan őköré kezd szerveződni. A szégyent én mint megismert belülről átélem, ezzel ismerve el testem, mint a Másik számára adottként valót. A tekintet rám néz, megvilágítja jelenlétem, és a saját testem belép abba a vonzástérbe, ahol a világ dolgai nem kizárólag felém, hanem a Másik számára is elrendeződnek. A Másiknak is megjelenik az, ami nekem, de én nem tudom azt úgy megragadni, ahogy ő teszi – olyan, mintha elrabolná világomat, az univerzum elcsúszik, decentralizálódik, a világ dezintegrálódik. Hirtelen egy állandóan a Másik felé áramló világban találom magam, aki a saját világába helyez engem. A Másik megváltoztatja a világot, engem, és nem az én világomon belül van. A Másik egzisztenciális tapasztalata nem az én tapasztalatom, a Másik jelenléte egyben a saját létem semmítése.
Sartre szerint az ember arra vágyik, hogy megszűnjön a negativitása, az állandó kudarc, s ezt a reményt a Másik adja. Hiábavaló remény, mert a másokkal való viszonyok konfliktust hordoznak: az egyik tárggyá fokozza le a Másikat vagy fordítva, és dominanciaharc kezdődik, erőszaktétel. Amikor pedig az egyik önként igyekszik tárggyá válni, önmagát lefokozni, elnyeletni a Másikkal, az a mazochizmus. Az undorban Parrottinné, aki egyszer, éjszaka, ránéz férje alvó, védtelen, puffadt, tésztás, szinte obszcén testére, nem kétséges, hogy onnantól kezdve átveszi az uralmat a házban… (Fehér M. I. 1980. 65. p.)
Irodalomjegyzék
Fehér M. István: Jean-Paul Sartre, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980.
Kenéz László: Sartre és a másfeledik perspektíva, in: Sartre és Merleau-Ponty, A francia fenomenológia klasszikus korszaka, L’Harmattan, Budapest, 2011.
Marosán Bence: A semmi ontológiája, Szövegek és fordítások, BUKSZ, 2010.
Rónai András: A kiterjedés nélküli test, in Sartre és Merleau-Ponty, A francia fenomenológia klasszikus korszaka, L’Harmattan, Budapest, 2011.
Sartre, Jean-Paul: A lét és a semmi, L’Harmattan, Budapest, 2006.
Sartre, Jean-Paul: Az Ego transzcendenciája, Latin Betűk, Debrecen, 1996.
