Esther Perel a Szeretkezés fogságban című könyvében azt a kérdést teszi fel, hogy vajon lehet vágyakozni arra, ami már a miénk?
Perel a saját több évtizedes praxisában és a beszélgetései során azt tapasztalta, hogy rengeteg elkötelezett kapcsolatban, házasságban megszűnik az intimitás. Szerinte a szex nem mindig olyan, mint a kapcsolat maga, ergo az sem igaz, hogy ha javítunk a kapcsolaton, a szex is javul. Sőt, néha éppen az a probléma, hogy a felek annyira jó barátok, hogy már nem tudnak szeretők lenni. Olyan mélységű az intimitás, hogy már mindent tudnak egymásról, emiatt nincs elkülönülés és titokzatosság, ami pedig szükséges lenne ahhoz, hogy ne csak szeressék, de kívánják is egymást.
Minden párnak van egy saját teremtésmítosza, ami annak a története, hogy hogyan ismerkedtek meg, hogyan alakítottak ki szokásokat, rituálékat, adtak egymásnak beceneveket, mindezt azért, hogy megteremtsék a biztonságérzetet: ők egymáséi.
A másikra a saját szükségleteiket vetítik rá, azt látnak, amit akarnak, amit el tudnak viselni, és ugyanígy az önmagukról alkotott képet is leegyszerűsítik. Lemondanak önmaguk és a másik jelentős dimenzióiról, előre meghatározott sémákba béklyózzák magukat, visszafogják túláradó érzelmeiket, hogy képesek legyenek együtt élni a másikkal, minden olyat elkerülve, ami a másikat fenyegetné, amitől elutasítva érezné magát vagy fájdalmat okozna neki. Ugyanis az, hogy önmagukat vagy a másikat saját szuverén egyénnek látják önálló gondolatokkal, érzésekkel, vágyakkal, rendkívül fenyegető lehet. Így próbálják kontrollálni azt a szorongást, ami abból fakad, hogy minél inkább kötődnek, annál több a vesztenivalójuk.
A távolság csökkentésével kívánják uralni az ismeretlent, a sebezhetőségüket, minimalizálni a fenyegetettséget. Törekednek a biztonságra, egy olyan kapcsolatra, amely vigaszt nyújt, stabilitást, gondoskodást, védelmezést, állandóságot, megbízhatóságot, folytonosságot, lehorgonyzást valaki mellett.
Azt gondolnánk, hogy a jó beszélgetések, az érzelmi közelség, a bizalom kialakulása lehetővé teszi, hogy szabadjára engedjék erotikus vágyaikat. De gyakran éppen hogy csökken a vágy, fordított az összefüggés. A közelség, a teljes fúzió megszűnteti a vágyat, antiafrodiziákumként hat.
Mert a vágy a monotóniával és a hétköznapival szemben a szokatlanban születik meg. Szenvedélyt jelent, összekapcsolódást, játékosságot, a megújulás élményét, elevenséget, öntudatlan felszabadultságot, újdonságot, változatosságot, kockázatvállalást, kalandokat, teljességet, energikusságot, merészséget, transzcendentális élményt, pillangókat a gyomorban. A vágy egyszóval szabadságot jelent, ami az összeolvadás ellentéte.
A szexhez izgalom és bizonytalanság kell, a kiszámíthatósággal szemben a kiszámíthatatlanság, a korlátozó nyugalommal szemben a kaland. Távolság kell hozzá, és a szenvedély olyan mértékű a kapcsolatban, amilyen bizonytalanságot a felek képesek elviselni.
Hogy a felek milyen távolságot és közelséget tudnak elviselni, az attól függ, hogy hogyan szerették őket gyermekként. Hogy hogyan reagáltak a szüleik rájuk és ők hogyan értelmezték azt. Jutalmazással és az önálló törekvések meghiúsításával terelgették őket, és a gyermek vágyai elfojtásával volt kénytelen megfelelni. Autonómiája mégis utat akart törni magának, és ez konfliktusba keveredett a kötődés iránti szükségletével. Meg akart felelni, hogy szeressék és elfogadják, de közben önmagává is szeretett volna válni. Önérvényesítéssel aztán valamiféle egyensúlyt próbált teremteni — több-kevesebb sikerrel.
Van, aki gyermekként az anyja hangulatingadozásainak volt kitéve, és korán felnőtt szerepekbe kényszerült: ő volt az édesanyja reménysége, támasza és társa is egyben. Ez a fajta szeretet mindig is teher volt neki, már gyerekkorától kezdve felelősségeket és kötelezettségeket jelentett. Később párkapcsolatban sem tud máshogy működni, nyomja az érzelmi elkötelezettség súlya, amit az számára jelent, és mert ez szembe megy az erotikus vágyhoz szükséges felszabadultsággal és spontaneitással, a végeredmény az, hogy minél fontosabbá válik valaki a számára, annál kevésbé kívánja.
Ha az édesanyának nagyon nehéz volt megfelelni, sok feltételnek kellett teljesülnie ahhoz, hogy minden rendben legyen, később a szexben azonnal bekapcsol a másik igényeire való túlzott odafigyelés és a teljesítményszorongás. Nehezére esik átmenetileg önzővé válnia, a saját igényeire is figyelni, attól fél, hogy önzése megbánthatja a másikat. Háttérbe szorítja magát, áldozattá válik, miközben egyébként csak látszólag figyel a másikra, valójában a saját teljesítménye miatt szorong, és ez a folytonos alkalmazkodás fojtogató a párjának. Szorongásmentes szexet csak maszturbálás közben él meg, és olyan nőkről fantáziál, akik nem sérülékenyek, akiknek átadhatja magát bűntudat nélkül, nem tartva attól, hogy esetleg fájdalmat okoz.
Gyermekkorában lehetetlen volt megvalósítania azt, hogy egyszerre figyeljen önmagára és teremtsen biztonságot a másik számára. Félt, hogy az önzése miatt az anyjának szenvedést okoz, és emiatt bűntudata volt. És ha a mostani párja gyermekkorában ugyanígy megtanulta feladni az igényeit, és most görcsösen igyekszik, próbál megfelelni, leépíti a barátait, az egyéb elfoglaltságait, hogy minél közelebb kerüljenek egymáshoz, az még inkább növeli az ő érzelmi terheit. Az, ahogy a párja teljes mértékben feladja magát, egyáltalán nem vonzó. Egyre inkább a gondoskodó szerepébe kerül, ami megakadályozza abban, hogy szerető legyen. A másik iránt érzett felelősség kioltja a saját szükségletek kielégítése iránti igényt, az háttérbe szorul, a saját örömöt nem tudja megengedni magának. Azt hihetik, elmúlt a szerelem, de éppen ellenkezőleg, a szeretet és a kötődés erősödött annyira, hogy a másik jólléte iránti aggodalom is fokozódik.
Össze kell egyeztetni azt, hogy lehetséges egyszerre a másiknak és magának is örömet okoznia. Együttérzéssel gondolni magára, felelősséget vállalni a jelenben, szétválasztani az önvádat és a felelősséget, illetve feltérképezni a lehetséges cselekvési irányokat.
Meg kell teremteni a szexualitásban az elkülönülés egészséges mértékét — ami nem jelent közömbösséget —, vissza kell szerezni némi függetlenséget, távolságot teremteni. A veszekedés utáni szex is ilyen: a harag támogatja az elkülönülést. Vagy az orgazmus utáni cigaretta, ami az együttlétből az elkülönülésbe vezet.
A kötődés iránti igény, azaz az eggyé válás igénye áll szemben az autonómia igényével. A differenciálódás azt jelenti, hogy a másik jelenlétében is megőrizzük önmagunkat. A szeretkezés pillanatnyi egységet jelent, de ehhez két különálló ember szükséges. Felnőttként újra meg kell találni önmagunkat ahhoz, hogy elveszíthessük.
Amikor két ember összeolvad, olyankor nincs kivel kapcsolatot teremteni. Ilyenkor egy másik félelem is bekapcsol: a félelem a bekebelezéstől. Az eggyé válás klausztrofób, nyomasztó, fullasztó érzéseket kelthet, fenyegetettséget és szorongásokat ébreszt. Kell a személyes tér, mert szomjazzuk ugyan a közelséget, de nem annyira, hogy megfulladjunk tőle. A szex hiánya az ilyen kapcsolatokban gyakran éppen az egyetlen terület, ahol az elkülönülés létrejön. A párja túl figyelmes, nagyon odafigyel, olyan rendes, de ez nem túl izgató. Sokat vannak együtt, mindig van érintés, összebújás, de szex nincs. Ha elhagyná, amivel megteremtené a lélektani távolságot, a másik rögtön izgalmassá válna. Szeretne egy kicsit levegőhöz jutni, hogy jobban kívánhassa, és szeretné, ha a másik ezt nem elutasításként fogná fel, hanem meghívásként.
A kapcsolat elején a vágy erős, mert ott a pszichológiai távolság még adott, két különálló entitás létezik, akiknek célja az elkülönültség leküzdése. Meg kell élni később is az egyedüllétet, hogy oda tudjunk fordulni a másik felé — ehhez azonban tudni kell elviselni a szeparációt és a bizonytalanságérzést. A közelségre törekvés helyett az elkülönülésre kell figyelni, kiemelni az önmagunkkal való kapcsolatunkat és megszilárdítani az énünket. A szerelem birtokolni akar, de a vágy a hiányokból keletkezik. Távolság kell ahhoz, hogy szeretkezni, egyesülni akarjunk, és utána megint távolságra van szükség, hogy a vágy újra megszülethessen.
A másik véglet, amikor — jellemzően a fiatalok — nem akarnak elköteleződni. Az elköteleződés azt jelenti a számukra, hogy fel kell áldozni a saját célokat és ambíciókat egy olyan dologért, ami felett nincs irányításuk, és amiben akár el is bukhatnak. Azt jelenti, hogy ha beenged egy másik embert az életébe, neki kevesebb hely marad. Azt tanulják, hogy ne függjenek senkitől, csak önmagukra támaszkodjanak, úgyhogy a kalandok számukra elegek, ott semmi nem romlik el, mert nincs rá idő, és unalmas sem lesz. Esetleg az alkoholtól függhetnek, attól biztonságosan lehet, mert nem kér semmit cserébe. Úgy lépnek szexuális kapcsolatra, hogy nincsenek jelen, és senkinek nem kell felelősséget vállalnia. Egy utolsó nagy hajrának tekintik az utána egész életen át tartó szexuális hanyatlás előtt.
Az elköteleződés a másik iránt azt jelenti, hogy átadjuk magunkat, nem akarjuk azonnal elfelejteni, és igen, sebezhetővé válunk. Egy kapcsolaton belül idealizálni a másikat vagy epekedni utána szintén kockázatos, mert felhívja a figyelmet a másik szuverenitására, csökkenti a stabilitás érzését. Felerősödhetnek legmélyebb félelmeink: az, hogy ha különállók vagyunk, akkor cserben hagyhatnak, vagy ellenkezőleg, ha összeolvadunk, akkor megsemmisülhetünk, bekebelezhetnek. De képessé kell válnunk arra, hogy a megsemmisülés félelme nélkül egyesüljünk, és hogy megtapasztaljuk a különállóságunkat az elhagyatottságtól való rettegés nélkül.
A másik különállóságának az elismerése hozza létre a közelséget, a kapcsolat korlátai kölcsönös elismerése pedig a köteléket. A nagyobb individualitás jelent nagyobb intimitást. A szabadás és az elkötelezettség két, egymással ellentétes erő, amelyek folyamatos áramlásban, folyamatos egyensúlykeresésben vannak és amelyeket össze kell hangolni — egy kezelendő paradoxon.
Az önfeladás érzelmileg és spirituálisan felemelő lehet, de félelmet is kelt. De meg lehet tanulni róla szándékosan lemondani, a fejlődés és önfelfedezés érdekében, megőrizni autonómiánkat a párkapcsolat érdekében.
Személyes autonómiánk a gyerekek születésével kerül a legnagyobb terhelés alá. A szülőknek mindenből kevesebb jut: időből, pénzből, erőforrásból, kommunikációból, alvásból, intimitásból, magánéletből. A gyerekek bonyolítják, megkavarják, új cselekményszálakkal gazdagítják a párkapcsolatot. Hatalmas a kockázat, új félelmek jönnek be, növekszik a szorongás, a szülők rettegnek, hogy vajon mindent jól csinálnak?
Ez ellen még szilárdabb struktúrákkal védekeznek, a kényelemre és következetességre fókuszálnak szabályokkal, ismétlésekkel és megszokással. A kontrollvesztést, a stabilitást fenyegető helyzetet maximális biztonság megteremtésével igyekeznek uralni.
Mindig a feladatok lesznek az elsők, kényszeresen takarítanak, mintha a külső rend valamiféle belső rendet is hozna, és azonnali kielégülést nyújt. Kontrollt, hatékonyságot jelent egy érzelmileg kaotikus környezetben, és mérhető az eredménye.
A nő számára — illetve meleg pároknál is az anyai szerepet inkább ellátó fél számára — a gyerekekről való közvetlen gondoskodás kielégíti az érintés utáni vágyat, ha pedig a férfi közeledne, az számára teher lesz, plusz egy fő, aki akar tőle valamit. Ha a férfi ezt elutasításként éli meg és visszavonul, csalódott és magányos lesz. A nő pedig ettől érzelmileg elhanyagolva érzi magát, még bizalmatlanabb lesz a legközelebbi szexuális közeledéskor, mintha a másik egy követelőző gyerek lenne. A férfi a közeledésével ellentétes hatást ér el, a nő nem ismeri fel, hogy éppen őérte szeretne tenni valamit, miközben ő is vágyik arra, hogy ne csak szeressék, hanem kívánják is. De reaktív, passzív üzemmódban van, mert eltárgyiasítva érzi magát, előbb közelség legyen, utána szex, és azt hiszi, a férfi csak szexet akar.
A nő számára a közelséget a beszélgetés jelenti. Az elvárosiasodott, izolálódott közegben felerősödött az intimitás utáni vágy és emiatt felértékelődött a verbális kommunikáció, amiben a nők befolyása érezhető. Az önfeltárulkozás, a bizalmas megosztás, a meghallgatás, a megerősítés mind azt az üzenetet közvetítik, hogy elfogadnak minket. A férfiak azonban a teljesítményre, versengésre, sikerre vannak szocializálva, a bizalmas megosztásban hátrányban vannak, ők inkább az erotikán keresztül élik meg a gyengédebb énjüket, az ő eredendő nyelvünk a test. Azon keresztül szabadulhatnak fel, lehetnek önmaguk, vetkőzhetik le a gátlásaikat, nyugodhatnak meg. A női testet viszont sok tiltás és tabu övezi, és nehéz levetkőzni a jó kislány szerepét. De ha a nő elutasítja a férfit, azzal megakadályozza, hogy az beszélni tudjon hozzá. Ha elhiszi, hogy a férfit nem saját önző gerjedelmei vezetik, hanem az egyesülés iránti vágya, neki a szexualitás nyújt érzelmi biztonságot, akkor saját szexualitásáért is felelősséget vállal.
A szavak a közelség megteremtésének eszközei, de leküzdhetetlen akadályokat is jelenthetnek. Követeljük őket, mintha korlátlan bejárást kellene kapnunk a másik gondolataiba, érzéseibe, így könnyen a vallatás eszközévé válhatnak. A kötelező megosztással az intimitás helyébe a fúzió lép, a szeretet helyébe a birtoklás, a teljes transzparenciával megszűnik a kíváncsiság. A szavak biztonságot nyújtanak, de a beszédbe menekülés helyett megtanulhatják folyékonyabban beszélni egymás nyelvét, a test játszóterén pedig szabadok lehetnek, képesek elengedni magukat, letenni a felelősséget, elmenekülni belső viharaik elől. Lehet nagyobb empátiával hallgatni egymást, anélkül, hogy a másik közlendőjét a sajt múltjuk alapján ítélnék meg, és a szavakon kívül az is lehet kommunikáció és az érzelmi közelség jele, mint a figyelmes gesztusok, valaminek az együttműködve megoldása, egy könyvespolc összeszerelése, egy mosoly, egy kacsintás, a cinkosság érzése, közös főzés, egymás megfürdetése, kézen fogva sétálás.
Az anyai szerep szinonimái az odaadás, az önzetlenség, az önfeladás, és a szabadságról, a függetlenségről való lemondás, pedig pontosan ezek ellenkezője kellene a szexhez.
A férfi közeledne, de nem talál ott nőt, csak egy anyát, mert minden a gyerekekről szól. A nő a játékosságot és a testi közelséget is a gyerekekkel éli meg, a nap végén már nincs is szüksége semmire. A mai világban tényleg minden a gyerekek körül forog, és a szülők valóban túlterheltek, mert nincs elég közösségi támogatás, csak elszigetelt háztartások.
A nőnek anyaként is érdemes úgy tekinteni magára, mint szexualitással bíró lényre, eljutni az önmegtagadástól az öntudatosságig, visszaszerezni az örömökhöz való jogát anélkül, hogy rossz anyának érezné magát. Anyaként is lehet valaki szexi, mohó, önálló.
Olyan is van, hogy a férfi nem érez vágyat a szülés után. Esetleg végignézte azt, és igen, van gusztustalan része is, ezen felül pedig azt érezheti, hogy képtelen lenne kitenni a nőt még egyszer ennek az élménynek. Ezután nem képes szenvedélyes, vágyakozó, agresszív lenni, nem teheti meg ezt a gyerekei anyjával, ez túl regresszív, túl vérfertőző, túl ödipális. De a nő a közös gyerekek anyja, nem az övé. Újra meg kell találni a szeretőt az anyában, egy olyan nő iránti nyers vágyakat, aki szeretetet és tiszteletet érdemel, akár szerepjátékkal, ahol a nő egy proaktív prosti szerepében van.
Az otthon a biztonságot jelentő hely, ott fárasztó és költséges lenne fenntartani a sóvárgást, epekedni a férj után. Félelmetes, ha a másikat vonzónak látjuk, akivel intim kapcsolatban vagyunk, főleg, ha a szexualitás szégyenletes dolog. És lehet, hogy mindig is azt csinálta, amit elvártak tőle, férjhez ment és gyerekeket szült, és ez még mindig könnyebb volt, mint kideríteni, hogy mi az, amit valójában csinálni szeretne: lehet, hogy csapdába esve érzi magát, neki is hiányzik a szabadsága, éhezik a másiktól való különállásra, a saját álmai irányába való elmozdulásra, és akkor újra a másikat választaná, mert a választás szabadsága tud életben tartani egy kapcsolatot.
Érdemes kitágítania személyes örömei világát, hogy ne csak a gyerekek pótolják az érzelmi szükségleteket, ne csak ők adjanak értelmet az életének, legyenek saját szeretetkapcsolatai is, egyúttal lehetőséget adva a gyerekeknek is arra, hogy megtapasztalhassák a saját függetlenségüket.
A kisgyerekes családokban egy babyszitter létfontosságú lenne, azaz elég idő a kikapcsolódáshoz és a feltöltődéshez házaspárként és magánemberként is. Énidő biztosítása, egy olyan tér, ahol megint felnőttként lehet kapcsolódni a másikhoz, ahol a kölcsönös elidegenedés után az erotikus intimitás újrateremthető. Kordonnal leválasztani a saját életet, egy-egy vacsorát szervezni kettesben, havi hétvégéket a gyerekektől külön tölteni, bezárni a hálószoba ajtaját, egy plusz félórát lopni az autóban…
A spontán szexre nem érdemes várni, mert az a kapcsolat elején sem volt az, hosszas készülődés és várakozás előzte meg, éppen ez az, ami kiveszett mostanra. Azt hiszik, hogy a családi élet a tervezésről szól és vágynak a spontaneitásra, de az előre eltervezett szex igenis segít, mert kinyilvánítja a szándékot, megerősíti az erotikus kötődést, ad időt az egyik szerepből a másikba átalakulni. Tudni előre annyit jelent, hogy várni, vágyni rá.
A várakozás szervez része a vágynak, nem kell erőltetni, nem kell elvárni, hogy a másiknak is jöjjön meg hozzá a kedve azért, mert az egyiknek megjött. De lehet olyan környezetet teremteni — meghallgatással, ugratással, csábítással, provokálással, dicsérettel —, ahol megszülethet a vágy.
Az intimitás nem állandó, hanem hol árad, hol apad, és az a fontos, hogy képesek legyenek megragadni az intim pillanatok megteremtésére idővel megjelenő lehetőségeket. Az a tudat is segíthet, hogy a kisgyerekes lét csak az életük egy szakasza, később lesz nagyobb szabadságuk.
Ehhez azonban el kell engedni a célorientáltságot, a teljesítménykényszert. Ma minden így zajlik: pontos tervek alapján, és abban a hiedelemben, hogy kemény munkával minden elérhető, mindenre képesek és sikeresek lehetünk. Eldöntjük, hogy mit szeretnék, majd megtesszük a szükséges lépéseket. Pároknál a szex hiányát is gyakran kommunikációs vagy időbeosztási problémaként kezelik, a működésén próbálnak javítani, és nem az érzelmi háttérrel, a vágyakkal és az örömökkel foglalkoznak. Puszta fiziológiára redukálják, ami egyébként erősíti a teljesítményszorongást. A versenyképes és eredményorientált légkör azt mondja, hogy a kontrollt nem szabad elveszíteni, az ösztöneinket meg kell szelídíteni, azokat korlátozni kell, különben káosz lesz.
A szexualitással kapcsolatos kulturális ambivalencia is rátesz erre egy lapáttal. A szex egyrészt mindenhonnan árad, másrészt még mindig tabu, bűn. Akár központilag ellenőrzik, az absztinenciát hirdetik, félelmet keltenek, az abortuszt törvényben szabályozzák. Mindez a puritanizmus hagyatéka, amely a felelősséget, a mértékletességet hirdeti, miközben napjaink divatja az egyéni szabadság, és kiteljesedés keresése. A szex mindent áthat, ugyanakkor még mindig mocskos, egyszerre uralják túlzások és tabuk. Szégyen övezi, és mindennek az eredménye, hogy hiányzik az integrált szexualitás a kapcsolódás kontextusában.
Perel a BDSM szex kapcsán hoz egy párt, ahol a tagok ennek hódoltak, de a gyerekek születése után a feleség vissza akart térni a hagyományosabb szexhez. Szerinte talán a nő számára a baba erősebb kötődéssé vált, mint bármilyen kötél. A közmegítélés szerint azonban a nő ki volt használva, szolgáltatva a BDSM szexben. Az egyébként is túl vad és perverz, és szemben áll a házasság és szülőség komoly, felelősségteljes attitűdjével. Ma a demokráciákban a konszenzus keresése, az egyenlőség, a kompromisszumkészség, a kölcsönös tolerancia a fő értékek, de ez unalmas szexet eredményez. Az izgalmas szexhez szabadság, felelőtlenségség, spontaneitás, az irányítás elengedése, hatalomnélküliség és önfeledtség szükséges. Az erotikán keresztül lehet kimenni a biztonságból a szabadba. Egy nő, aki vágyik az önfeladásra, de az életben fél tőle, a hálószobában játékosan kipróbálhatja. Egy férfi, akinek hatalma van, az ágyban szeretheti, ha jól elfenekelik. Vagy lehet nappal passzív, éjjel domináns, legalább ott tudja, hogy mit akar, és csak a szabad emberek választják önként ezt a játékot.
A hatalomért vívott harc része minden emberi kapcsolatnak. Az, akinek hatalma van, büntetést és jutalmat oszt attól függően, hogy a másik mennyire teljesíti a kívánságait. Létezik a gyengék hatalma is, aki passzivitással irányít és a morális felsőbbrendűségét élvezi. Mindennek a pszichológiai gyökere az, amikor egyszer mindannyian kisgyerekek voltunk, nagy szülőkkel, egzisztenciális gyökere pedig az, hogy kis emberek vagyunk egy hatalmas világban.
Terápiában célszerű feltárni a párok hatalmi dinamikáját és orvosolni, kezelhetővé tenni az egyenlőtlenségeket. Ha az egyik fél az életben passzív, ott növelni kell az asszertivitást.
Egy párkapcsolatban, ahol nő a közelség, ott mindig nő a függőség is, ez pedig növeli a sebezhetőség érzését, így erősödik a kontroll igénye. A szorongást mindig a másik feletti kontrollal akarjuk csökkenteni. Ha nem sikerül az irányítási kísérlet, mert a másik fenyegetve érzi magát és így felszínre kerül az agresszió, ott ott csalódottság, tehetetlenség és düh jelenik meg, így a szerelem mindig együtt jár a gyűlölettel.
A hatalmi játszmák részei a követelőzés, tiltakozás, alkudozás, ellenállás, megadás, egyensúlyozás, tárgyalás és megértés. A párkapcsolat részei mindig a függőség, önfeladás, féltékenység, agresszió, ellenségesség, gyűlölet.
Ha ezeket az érzéseket megpróbáljuk elfojtani, az megint csak biztonságos és nem túl izgalmas szexhez vezet. Az agressziót inkább integrálni kell, mint elfojtani, és ezzel fenntartani a szükséges feszültséget.
A túlkontrollált, fullasztó érzéseket a fantáziákban lehet orvosolni. A férfi fantáziálhat egy omniszexuális nőről, akit nem kell rávenni a szexre, sőt, egyre többet követel, nem kelt rossz érzéseket a férfiban, nem kell találgatni, hogy vajon jó vagy nem, amit ő csinál, hanem mindig elégedett vele, ezáltal megerősítve őt a férfiasságában.
A fantázia szereplőjének üresnek és tárgyiasíthatónak kell lennie, hogy megfelelő vetítőfelületet képezzen. Ugyanígy az alkalmi szex és a pornó is anonimitást jelent, ezekben a távolság a közös elem, érzelmileg kötetlen, egy idegennel nem kell félni, hogy elveszítjük önmagunkat.
Gyakran ami a leginkább izgalomba hoz minket, gyermekkori sérelmeinkből és frusztrációinkból ered, amik akkor a legnagyobb fájdalmat okozták, az lesz később az izgalom forrása. Egy gyermek küzdelme az autonómiáért — a test világában és annak örömein keresztül.
A fantáziáknak mélysége és kreativitása van, természetesek, és segíthetnek kitágítani a valóság határait. Fűszerként szolgálhatnak, gyógyító és megújító erővel, egy biztonságos helyként, ahol megszabadulhatunk a félelmektől, gátlásoktól, korlátoktól, és kiélhetők azok a nyers érzések, amik különben veszélyeztetnék a kapcsolatot, a kötődés biztonságosságát. A fantáziálás szimulálás, tettetés, nem a valóság, és a vágy sem irányul szükségszerűen valós dologra, nem szabad szándékként értelmezni. A fantáziáló kontrollálja a szereplőket, például a nő a domináns férfit fantáziálva biztonságosan megtapasztalhatja az önfeladás örömeit.
A fantáziában kiélhető minden, amit a hétköznapokban el kell nyomni, hogy együtt lehessen élni a másikkal. De gyakori, hogy például egy krízis hatására, saját halandóságunkra ébredve ez átszakadhat, már nem akarjuk többé visszafogni. Személyiségrészünk elrejtése fárasztó, és egy elsekélyesedő életet eredményez, ahol egy ponton igény támad az autentikusabb részeink megmutatására. A másik félnek ez lehet ijesztő, mert ha gondolatban megcsal, akkor arra is képes, hogy mást szeressen.
De a másik megkérdőjelezhetetlen másságára reagálhatunk félelem helyett kíváncsisággal is, fennmaradhat az érdeklődésünk, és így újra vonzódni kezdünk hozzá.
A szerető is lehet a túlkontrollált élet orvoslása.
Korábban a monogámia a származás és a vagyonelosztás kérdésénél volt fontos. Ma a hűség az, ami minden másnál erősebben bizonyítja az összetartozást. Két ember még csak együtt van, egy harmadikkal szemben lesznek egy pár. A féltékenység, a hűtlenség fenyegetése erősíti a kapcsolatot. A pár tagjai megpróbálják bebiztosítani a hűséget, csökkenteni a kockázatot, szabályokat állítanak fel, néha kierőltetik az együttműködést, akár túlzottan ellenőriznek, kémkednek. Otthon félénkek lesznek, elnyomják a vágyaikat, helyette az érett szerelem mellett teszik le a voksukat, amely a bajtársiasságról, a tiszteletről, a kölcsönösségről és a gondoskodásról, egyszóval, a közös élet kialakításáról szól.
De ha a közelség van szorgalmazva és nem az autonómia, akkor a személyes törekvések már nem férnek bele a kapcsolatba. A hűtlenség ezért lehet távolságteremtés egy túlzottan korlátozó kapcsolatban, válaszreakció a személyes tér hiányára, lázadás a házasság szabta keretek ellen, az autonómiaérzés forrása. Lehet szerelmi bánat is, bosszú, be nem teljesült vagy pusztán érzéki vágyak vagy az intenzitás keresése. A házasságtörés lehet felszabadító, erőt adó, sebeket begyógyító és lehet vészjelzés, illetve jelezheti a házasság végét is. Nem mindig jelzi azonban, hogy mélyebb problémák vannak a párkapcsolatban, lehet pusztán gyakoribb szexre vágyás az oka vagy a szex leválasztása a szeretett személyről.
A vágyak kifejezése ugyanis egyre kockázatosabbá válik: a szerelemben mindig függőség van, a másiknak hatalma lesz felettünk, hogy szeressen vagy elhagyjon, ezért inkább önmagunkat cenzúrázzuk. A szex házasságon kívülre helyezése megóvja a másikat saját veszélyes vágyainktól, “ilyet” képtelenség a feleséggel csinálni, mert helytelen őt tárgyiasítani. Ha pedig a feleség elfoglalt a gyerekekkel, a férj azt érezheti, hogy egyre jelentéktelenebbé válik, már csak statiszta a családi életükben. Egy affér azt jelentheti a számára, hogy legalább másnak fontos, ilyenkor a szeretőnek stabilizáló szerepe van, hogy a házasság fennmaradhasson.
A kapcsolatban az ősi egységet próbáljuk újrateremteni, amit anyánkkal éltünk meg, ott nem volt elkülönülés, mindig mellettünk volt, nem volt hézag, az egész világot jelentette, egy édeni, idilli állapotot. Ha ez a korai fúzió nem volt meg, még erősebben keressük, hogy betöltsük a hiányt. Legalább egyvalaki számára szeretnénk pótolhatatlanok lenni, teljesnek érezni magunkat. De ha kiderül, hogy ő valaki mással van, az valóságos kataklizma, végső árulás. A harmadik megjelenése azt jelenti, hogy a másik mégis szabad, saját vágyai vannak, és ez elviselhetetlen. Pedig van egy különálló szexuális én, aki reagál másokra és örömmel fogadja, ha életre keltik. Valójában nem birtokoljuk a társunkat, nem magától értetődő a jelenléte az életünkben.
Ha azonban elismerjük, hogy a másiknak saját akarata van, azzal elismerjük a kapcsolat törékenységét is. De kell pszichológiai távolság, olyannak látni a másikat, mint akinek vannak saját vágyai. A nőnek is érdemes visszavenni saját szexualitását, hogy ne csak a férje viszonylatában tekintsen magára, ha nincs szex, azt ne tekintse annak bizonyítékául, hogy őt nem kívánják, ne kezdjen el önmagában kételkedni. Vegye észre mások tetszését, akár flörtöljön, szerezze vissza önmagát és a vágyait.
Ekkor ismét egy idegen szemével tudnak egymásra tekinteni: a másik ismét férfi és nő lesz. És ha tudják, hogy lenne erejük elmenni, akkor tudnak szabadon dönteni arról, hogy maradjanak.
Vannak, akik a flörtöt beengedik az életükbe, elfogadják a harmadik lehetőségét, de határt húznak, annál tovább nem mennek, és mindenről beszámolnak egymásnak. Meg tudnak élni kisebb határátlépéseket, a harmadikat biztonságos távolságban tartva. Olyan is van, hogy megbeszélten nyitott kapcsolatban vannak, és mégis bejön a titkos viszony, a hazugság. Érdemes olyan szerelemre kell törekedni, amely ismer más szenvedélyeket, de le tud róluk mondani. És egy ilyen kapcsolatba beférhet a játékos, a buja, a gondtalan, a gyors a dühös szex akár.
A szexuális közöny biztonságos, ha nem próbálkozunk, legalább nem érezzük elutasítva magunkat — a szex különben is bűnös dolog. Aki pedig sokat próbálkozik, fél hátralépni, fél, hogy kiderül, hogy akkor nem marad más, mint az elviselhetetlen űr, a másik passzivitása. Jobb ezt csak feltételezve, mint megerősítve látni.
A szerelem és a vágy nem zárják ki egymást, de két különálló alapvető szükséglet, amely nem egyidejűleg születik meg, hanem egyszer az egyik, másszor a másik kerül előtérbe, változás és stabilitás végtelen táncát adva.
Szex közben legmélyebb félelmeink és vágyaink törnek a felszínre, félelem, hogy cserben hagyhatnak, rettegés a bekebelezéstől és a mindenhatóság iránti vágy. Ezekhez szégyenérzet és bűntudat kötődik, ezért megpróbáljuk elrejteni őket. De újra birtokba kell venni ezeket a vágyakat és beengedni az erotikát a hálószobába, felvállalni egy újfajta meztelenséget. Vállalni annak a kockázatát, hogy ha megmutatjuk magunkat a másiknak, megalázhatnak érte. Ha pedig sok kudarcélmény kötődik a hálószobához, párként ki kell vinni a szexet az otthonon kívülre, hogy a másikat megint vonzónak láthassuk.
El kell fogadni, hogy az állandóság csak illúzió, a bizonytalanság állandó része a kapcsolatnak, mert minden változik, mindig számolnunk kell a lehetséges veszteségekkel. A másik önálló ember, nem rendelkezünk fölötte, érdemes ezért új helyzetben, kívülállóként meglátni őt. Szemléletet váltani, elengedni a biztonság illúzióját, új szemmel tekinteni a világra.
A kérdésre, hogy vajon vágyhatunk-e arra, ami a miénk, ez a válasz: valójában soha nem is volt a miénk.
De ezt észre kell vennünk, amihez némi távolság szükséges. Akarni kell a szexet, birtokolni a saját vágyainkat, kifejezni azokat, és tenni érte. Visszahozni az alapvető összetevőit, a várakozást, vágyakozást és a sóvárgást. Valami újat és nem valaki újat keresni. Vitatkozással létre lehet hozni repedéseket a kapcsolaton, amiket aztán kijavíthatnak. Amit pedig a nyelv nem fejez ki, a testtel elmondani. Elfogadni, hogy míg a nyelv a civilizált felnőtt kifejezőeszköze, addig a test a makacs gyermek maradt. Ki kell jönni az eredményorientált nézőpontból és felfedezni, hogy a játék az egyetlen hely, ami nem ilyen. A szex a felnőttkori játék: öröm és nem feladat.
Irodalomjegyzék
Esther Perel: Szeretkezés fogságban. A szexualitástól az erotikáig. Cor Leonis Kiadó, Budapest, 2021.
