A segítő azonban elfogadó magatartásával egy olyan új kapcsolati mintát nyújt a kliensnek, amely azután visszahat az önmagával való és az egyéb kapcsolataira. Éppen ezért, a rogersi attitűdöt és nondirektivitást rendkívül fontosnak tartom a korai és jelenlegi mintázatok gyógyításának szempontjából, vagyis azt, hogy a kliens a megértés hiánya helyett elfogadással találkozzon. 

Rogers szerint a segítő kapcsolat lényege az, amikor az egyik fél „szándékában áll elősegíteni a másik növekedését, fejlődését, érettebbé válását, zavartalanabb működését és az élet nehézségeivel való megbirkózását”, illetve hogy „a másik – vagy akár mindkét résztvevő fél – belső, látens, emberi értékei a felszínre jöhessenek, jobban kifejeződhessenek, és hatékonyabban funkcionálhassanak.” (Rogers 2006. 75. p.).

A jó segítő kapcsolat tehát szerinte elősegíti a növekedést és egyben az IQ növekedését, és nagyobb mértékű eredetiséget, fokozottabb érzelmi biztonságot, a saját érzelmek biztosabb kezelését és alacsonyabb szintű irritálhatóságot, valamint a kliens saját csoportjában egy népszerű, barátságos, és agressziómentes vezetővé válást idéz elő.

A segítő részéről ehhez elfogadó-demokratikus magatartás és aktív jelenlét szükséges, támogató érdeklődés, az az attitűd, hogy meg akarja érteni a klienst, és ezt a megértés iránti vágyát kommunikálja is. Fontos a részéről a bizalom, hagyni, hogy a kliens önállóan válasszon és döntsön. Ez a kliensközpontú terápia magasan hatékonyabb, mint bármely más módszer (alkoholistáknál végzett kísérletnél), míg a direkt tanács adása, illetve kisebb mértékben a sugalmazás kifejezetten hátráltató. A múlt túlhangsúlyozása a jelen rovására úgyszintén, a pozitív visszajelzések elmaradása pedig egyenesen visszafejlődést okoz. A jutalmazó visszajelzés – akár csak az egyetértő hümmögés és bólogatás – tanít és felszabadít, ahogyan a pozitív érzelmi attitűd, a feltétel nélküli elfogadás is.

Rogers a differenciálódási skálán való elmozdulást a valakivé válás folyamatának hívja. Az autonom szelf nála maga a személy, aki nyitott az élményekre, érzékenyen reagál az élet történéseire, ennek hullámzó folyamataiban maga is aktív résztvevő, bízik a saját lényében, testében és lelkében, és értékelésének központja, azaz annak meghatározása, hogy számára milyen a jó élet, önmagán belül van. Mindezen tapasztalatok során pedig vég nélkül új vonásokat lát meg önmagában – így válva folyamatosan valakivé. (Rogers 2006. 159-168. p.)

A segítő célja ezért az, hogy a kliens minden arcát elfogadja, szeretete ne legyen feltételekhez kötött. A morális védekező mechanizmus ellenszere éppen ez, amelyet Rogers Martin Buber segítségével világít meg: amennyiben a klienst a segítő úgy kezeli, mint aki egy diagnózis által meghatározott, besorolt, fix, a múltja által véglegessé formált valakit, akkor tulajdonképpen tárgyként kezeli őt, és ő maga is hozzájárul ennek a fenntartásához. Ezzel szemben, ha személyként tekint rá, akkor az azt is magában foglalja, hogy feltételezi, hogy a másik most is éppen fejlődik, a születésétől benne rejlő sok lehetőség kibontakoztatásának folyamatában van, és annak tekinti őt, akivé válhat, vagyis a lehetőségeivel együtt azonosítja és hitelesíti őt. A kliens pedig ebben az esetben ezt a hipotézist bizonyítja majd a viselkedésével.

Ehhez a segítő részéről az szükséges, hogy ne személytelen terapeutaként legyen jelen, hanem viselkedése legyen őszinte, hiteles (kongruens) és átlátható (transzparens), azaz szavai és érzései harmóniában legyenek. Sem önmaga, sem a másik előtt ne legyenek rejtettek az érzései, azaz önmagával is sikeres segítő kapcsolatot tudjon létrehozni, és kommunikálja is, hogy ő maga ki és milyen. Úgy kell léteznie, hogy a másik személy képes legyen bízni benne, ami nem azt jelenti, hogy következetesen elfogadónak kell lennie, hanem kiszámíthatóan önmagának. Fontos az is, hogy ne zavarja a másik önállósága se, engedje meg neki, hogy az legyen, aki, szabad, tőle és a tanácsaitól független, egyszóval a segítő adja meg a kliensnek a teret ahhoz, hogy a személyiségét az övétől függetlenül fejlessze. Legyen képes megnyugtatni őt, hogy nem fenyegeti a külső értékelés veszélye, mert az értékelés központja csakis benne van, életének értelme és értéke önmagától függ, ilyen módon szabadítva fel a másikat, hogy az önmagáért felelős személlyé fejlődhessen. Mindehhez tehát a segítőnek kell fejlődnie, mert a másik fejlődését – azaz a kapcsolati optimumot – egy pszichológiai értelemben érett személy érheti csak el. Amilyen mértékben képes a segítő fejlődést elősegítő kapcsolatok létrehozására, olyan mértékben érett, fejlett személyiség – ezért életre szóló feladat a saját képességek és a személyiség fejlesztése.

A segítő és kliens viszonyát így megfelelő távolság jellemzi, nem egy túl nyájas barátságosság, hanem az őszinteség és transzparencia miatti közelség. A segítő kapcsolat sikere nagy mértékben függ a kliens és segítő között kialakuló és állandóan fejlődő kölcsönös szeretettől és megbecsüléstől.

Rogers a konfliktusok mibenlétét szintén a kommunikáció zavarában határozza meg.

A segítő kapcsolat célja szerinte ezért az, hogy kijavítsa a kommunikáció kudarcait. Rogers szerint (a neurotikus) kliens azért van nehéz helyzetben, mert megszakadt a kommunikációja önmagával (a gátlás alá került, elnyomott tudatalatti és a tudatos rész között), és így a másokkal való kommunikációja is torzult. Nem tudja megfelelően kifejezni önmagát, ezért belül és az interperszonális kapcsolataiban is szenved. 

Emberi kapcsolatainkban az akadálytalan kommunikációnak szerinte az ítélkezésre és értékelésre való hajlamunk a legfőbb gátja. Egy olyan értékítéletet, amit kizárólag a saját nézőpontunkat tükrözi, úgy tudunk elkerülni, ha értően figyelünk, azaz, a másik ember szempontjából szemléljük a világot. És ha ezt elég empátiával tesszük, azaz érezzük, hogyan érez a másik, érzékeljük az attitűdjét, és értjük azt, hogy hogyan gondolja, amit mond, vagyis hogy mindez milyen személyes jelentést hordoz a számára, akkor azzal felszabadítjuk benne a változáshoz szükséges energiákat. Az ilyen empatikus megértés az, ami lényegi változásokat hozhat létre a személyiségben. A visszatükrözés azt jelenti, hogy összefoglaljuk az előző beszélő gondolatait és érzéseit, az ő teljes megelégedésére, amikor pedig ez sikerült, a saját mondandónkat már drasztikusan át kell formálni. 

Azonban minél erősebbek a felek közti érzelmek, annál nagyobb a lehetőség a félreértésre. A terápia célja ezért a kommunikáció helyreállítása az emberen belül és az emberek között is. Vagy megfordítva: „A hatékony, szabad kommunikáció mindig terá-piaértékű.”

Vagyis, a kapcsolati konfliktusok katalizálására egy harmadik fél, a segítő személye lehet a megoldás, és a segítő kapcsolaton belül is a kommunikáció a kulcs. Rogers korábban említi, hogy a megkérdezett kliensek szerint az a legnagyobb segítség, amikor a segítő tisztázta és világosan megnevezte azokat az érzéseket, amelyeket ők maguk csak ködösen vagy félig-meddig tudtak megnevezni. A segítőnek tehát képesnek kell lennie az empátiára és azonosulásra, azaz a kliens érzelmi reakcióinak megjelenítésére a saját érzelmi tükrözéseiben, úgy, hogy közben elkerüli a bevonódást, azaz függetlenedni tud a másik rossz érzéseitől, hogy ezt a katalizátor szerepet jól tudja betölteni. Mindennek eredményeképpen pedig a kliens mással folytatott kommunikációja is szabadabban és hatékonyabban folyhat. Amennyiben a segítő képes kiérezni a szavak mögött meghúzódó érzelmeket, azzal felszabadítja a változásokhoz szükséges energiákat (Carl R. Rogers 2006. 410-411. p.) – és ennek az empátiának és elfogadásnak a mozzanata az, ami tehát gyógyít.

Mindehhez azonban bátorság kell, mind a hétköznapi konfliktusaink, mind a segítő kapcsolataink terén, mert egyrészt akkor a legnehezebb ezt tenni, amikor a legerősebbek az érzelmek, holott éppen ekkor van rá a legnagyobb szükség. Másrészt az, hogy belépünk egy másik ember világába, azt a veszélyt hordozza magában, hogy ott elveszünk, vagy ami még fenyegetőbb, hogy mi magunk megváltozunk.

Irodalomjegyzék

Carl R. Rogers: Valakivé válni, A személyiség születése, Edge 2000 Kiadó, Budapest, 2006.