BlogA morális védekező mechanizmusról

Koncz Orsolya Consulting

A morális védekező mechanizmusról

Vágyott és veszélyes emberi kapcsolataink

Emberi kapcsolatokban, azokon keresztül létezünk csak. Ezek a kapcsolatok azonban sokszor nagyon fájdalmasak, úgy érintenek bennünket, mint a nyílt sebre öntött sav.

Arról a mozzanatról szeretnék írni, amikor inkább „elvisszük a balhét”, mert függünk, mert szükségünk van a szeretetre, és mert sokkal fájdalmasabb lenne a ténnyel szembenézni, hogy a másik esetleg valóban nem figyel ránk, nem szeret bennünket. Arról a mozzanatról, amikor a gyermek magába vetíti és lehasítja a bántalmazó szülő rossz részét, és inkább azt mondja, ő a rossz, mert nem képes elviselni annak a lehetőségét, hogy szülője szeretete és gondoskodása – akin és amin az ő biztonsága múlik – nem elég jó. Ha elismerné ezt, azzal azt ismerné el, hogy ebbe ő tényleg belehalhat. Mint amikor abban a történetben az összeégett gyermek a kórházi ágyon az édesanyja után sír, miközben az anyja volt az, aki az égési sérüléseit okozta (J. Viorst: 2002.). Arról szeretnék írni, amikor én vagyok a rossz, és a másik jó, akkor is, amikor a másik volt rossz velem, mert csecsemőként függtem a másik szeretetétől. Az életben maradásomhoz volt szükségem rá, és még most is azt hiszem, hogy ha nem kapnám azt meg, belehalnék. Amikor az életem árán is fenntartom ezt az elképzelést, lemondva a saját igényeimről, vágyaimról és szükségleteimről, így halva bele lassan abba, hogy nem akarok belehalni a szeretetlenségbe. Amikor önként lépek át magamon, a saját igényeimen és szükségleteimen, mert azt hiszem, hogy csak ekkor vagyok szerethető, csak ekkor kapom meg a figyelmet és az elfogadást, amelyre olyan nagyon vágyom. Amikor csak akkor vagyok jó, ha folyamatosan teljesítek, teszek és fizetek ezért. Amikor a végsőkig lojális vagyok a másikhoz, annak sorozatos bántásai ellenére is. Amikor a párkapcsolatban is a másik fél „alá” megyek, és mégis azt élem meg, hogy nem elég, még mindig nem elég, amit fizetek. A fizetség, az, hogy elismerem, én vagyok a rossz, azzal jár együtt, hogy akkor nem is érdemlek szeretetet, és amikor azt gondolom, hogy nem érdemlek szeretetet, már nincs kapcsolat közöttünk, csak én hiszem azt, hogy van, illetve lesz, ha én megint jó leszek… És ahányszor a másik bánt, én ugyanannyiszor hasítom le őt és ismerem el magamat rossznak, elérve, hogy ne legyen kapcsolat, mert így még mindig marad némi remény arra, hogy újra lesz, ha majd én újra jó leszek… Mert ha az „itt és most”-ot nézném, azt, hogy a másik tényleg bántott, akkor az annyira fekete-fehér nekem, mint az élet és a halál maga. 

Az élő rendszerek elmélete

A rendszer egymással kapcsolatban lévő, egymás működését kölcsönösen befolyásoló elemek egysége. Tudományos paradigma, amely a jelenségeket, tárgyakat, személyeket egymással és a környezetükkel összefüggésben tanulmányozza, és amely bármely összefüggő, egymással kölcsönhatásban lévő elemek egységére alkalmazható. A 19. századi elgondolás szerint – a zárt rendszer elve alapján – egy rendszert anyagenergia és információ alkot, és az energia kívülről hat a rendszerre. Energia és információ nélkül az anyag az entrópia elvét követi, azaz a rendezetlenség, mintázatlan állapot felé halad, ahogy a világmindenség is, tehát egy kiégő univerzumban élünk.
A 20. századi tudományos fejlődésnek és különösen az atomfizikai felfedezéseknek köszönhetően azonban ezt az elvet felváltotta a nyitott rendszerek elve, amely szerint az energia nem kívülről jön, hanem az is része a rendszernek. Az információ pedig magából a rendszerből ered, és az nem a szervezetlenségbe, hanem éppen onnan el, a mintázódás irányába mozdítja a rendszert. Ez a folyamat, ami a rendszert egyik pontból a másikba mozdítja, a kommunikáció. Ha a kommunikációban zavar keletkezik, a rendszer a negentrópia helyett az entrópia irányába mozdul. 

A nyitott élő rendszer képes információt cserélni környezetével, ahhoz alkalmazkodni, vagy arra hatást gyakorolni. A rendszer dinamikus egységre törekszik, azaz önszabályozó, két mozzanatával, a morfosztázissal és a morfogenezissel. Előbbi az állandóság, a stabilitás megtartására irányul, utóbbi pedig változást idéz elő. A rendszer reagálását valamely változására a visszacsatoláskor figyelhetjük meg. Pozitív a visszacsatolás, ha a rendszerben változás történt, és negatív, ha a rendszer a változás előtti irányba mozdul. 

A rendszer több, mint az elemek összessége, például egy család struktúrájának és a működését irányító folyamatok megértéséhez nem elegendő a tagjainak egyenkénti ismerete.

Az élő rendszert határok választják el környezetétől, és a rendszeren belül az egyes alrendszereket és funkcionális egységeket is határok választják el egymástól, jelölik ki azok egymáshoz való viszonyát. Ezek egymáshoz való rendeződése egy adott időben a struktúra vagy szerkezet, amely többé-kevésbé állandó jellegű. 

Ha a rendszerben a változások ismétlődnek, ezen interakciók mintákká alakulnak, amelyek azután meghatározzák a további folyamatokat. Ezen ismétlődő kapcsolati minták a szabályok, amelyek az egyes tagok viselkedését irányítják.

A határok lehetnek jól felismerhetők, világosak és átjárhatók, amikor is a környezettel való információcsere optimális. És lehetnek merevek, amikor az információcsere nem elegendő, a rendszer stagnálásának veszélyét hordozva. Valamint, a határ lehet elmosódott, amikor az a veszély fenyeget, hogy a rendszer beleolvad a környezetébe és elveszti identitását (Székely I. 2003. 11-18. p.).  

Tárgykapcsolat-elmélet

tárgykapcsolat-elmélet a személyiségfejlődés és az interperszonális kapcsolatok tanulmányozásának pszichoanalitikus megközelítése. Alapfeltevése szerint az egyén belső lelki struktúrája csecsemőkortól kezdve más személyekkel való kölcsönhatásban szerveződik. Az elsődleges gondozó és a gyermek közötti kapcsolat határozza meg a személyiség fejlődését, és lényegesen befolyásolja annak minden további kapcsolatát. 

A tárgykapcsolat személyek közti viszonyulást jelent, de eredetileg Freud használta a kifejezést a libidó teóriájával kapcsolatban. Szerinte a libidó ösztönenergia, amely kielégülést, azaz nyugalmi állapotot keres, megszáll valamilyen tárgyat, eszmét, állatot vagy személyt. A tárgykapcsolat-elmélet új felfogása szerint azonban a libidó célja egy másik személlyel való kapcsolat keresése, ahol a „tárgy” mindig egy személyre, illetve egy személlyel való kapcsolat belső reprezentációjára vonatkozik (Székely I. 2003. 19-31. p.). 

W. Ronald Fairbairn volt az, aki a freaudi zárt rendszer meghaladottságát felismerte, és az azzal szembeni, einsteini táguló univerzumnak megfelelő nyitott rendszerek paradigmája szerint módosította az elméletet. Szerinte az ösztönenergiával működő dinamikus ego már a születéstől kezdve létezik, és legfontosabb törekvése a külső személyekkel való kapcsolat keresése. A freudi, Thomas Hobbes világképével átitatott individualista, szabadságra törő emberképpel szemben Fairbairn embere a hegeli filozófiának tükröződése: „Az öntudat csak egy másik öntudatban találja meg kielégülését”. Az ember tehát nem különállásra törekszik, hanem természeténél fogva társas lény.

Fairbairn elvetette tehát Freud hármas személyiségstruktúra-elméletét. Szerinte fölösleges az ösztönén különálló egysége, mivel nem az életösztön vagy halálösztön vezérli az emberi működést, hanem az, hogy születésétől fogva külső kapcsolatokat keressen (Székely I. 2003. 21-26. p.). 

A tárgykapcsolat-elméletben a szelf, azaz én, a személy önmagára vonatkozó tudata, észlelése, amely tartalmazza az identitásáról kialakított képet, önmagára irányuló érzelmeit, törekvéseit, fantáziáit, emlékeit, terveit, tulajdonságait stb., amelyek egy része tudatos, más részük tudattalan. A szelf mindig egy másik személy vagy személyek kontextusában határozza meg önmagát. 

tárgy külső és belső tárgyat jelent, ahol a külső tárgy a szelf érzelmeinek tárgya, a belső tárgy pedig annak belső reprezentációja, amely a szelffel együtt kapcsolati egységet alkot a tudattalan reprezentációs világban.

A külső tárgy a bekebelezés (inkorporáció) és a bevetítés (introjekció) mechanizmusai útján válik a belső reprezentációs világ részévé, az énnel tárgykapcsolati egységet alkotva. Az első ilyen én-tárgykapcsolati egységek lesznek az őskapcsolati minták, amelyek később változnak ugyan, de végig meghatározóak maradnak. 

Mivel a kapcsolati egységek (újszülött és gondozója közti) ősmintái meghatározzák az itt és most” megélt kapcsolatokat, ezek megfigyelése lehetővé teszi a múlt és a jelen, valamint a tudatos és tudattalon folyamatok feltárását (Székely I. 2003. 11-18. p.).

Piaget figyelte meg, hogy az újszülött kezdettől fogva képes organizálni a külső és belső ingereket. Mentális struktúrája nem a csecsemő egyéni világában, hanem az elsődleges gondozójával, később pedig a családjával megélt  kapcsolatok kontextusában fejlődik.
A környezete megismerését és az ahhoz való alkalmazkodást az asszimiláció és az akkomodáció teszi lehetővé. Az asszimiláció során fogadja be az őt érő benyomásokat és integrálja a már meglévő mentális tartalommal. Az akkomodáció során pedig saját képzeteit, fantáziáit alakítja az őt ért hatásokhoz. Ezt a két folyamatot használjuk egész életünk során tanulásunk és alkalmazkodásunk módjaként: a már kialakult ismereteink és az új információk oda-vissza hatnak egymásra bennünk. A kellemes állapotok felé és a fájdalom elkerülésére való törekvés során a kezdetleges benyomások belső mintákká alakulnak. Ezek a belső minták aztán csoportosulnak, majd sémákká rendeződnek, amikor a csecsemő már értelmet tud adni azoknak. A szelf-tárgy kapcsolati egységek olyan strukturális képződmények, amelyekben a kialakult sémák egységes alakulattá erősödtek (kohézió). 

A mentális struktúrákban azután az ismeretek a differenciálás és az integrálás mozzanataival jó és kellemes, valamint rossz és fájdalmas élményekre tagolódnak, azaz hasítás által a  és rossz mintázatok elkülönülnek. 

Az individualizáció és szeparáció folyamatában az én és a belső tárgy kapcsolata elkülönül, de kapcsolati egységben marad. A belső tárgy ezután nem része a szelfnek, de mégis őhozzá tartozik. Az újraközeledés szakaszában pedig a jó és rossz szelf integrálódik és egységes szelf-reprezentációt alkot. A gyermek önmagában (szelf) és az anyjában (tárgy) is el tudja fogadni a jó és rossz mozzanatokat egyaránt, ez utóbbiban úgy, hogy nem érez ugyanakkor szeretetmegvonást. Ekkor – 3-4 éves kor körül –, a mentállis struktúrák állandósulnak, szilárd egységet alkotnak: ez a tárgyállandóság

Ha azonban biológiai rendellenesség lép fel, vagy az anya patológiás állapotú, illetve a gondozás maga következetlen, akkor a személyiség strukturális rendellenességeket szenved, és nála később pszichotikus állapotokat vagy személyiségzavarokat lehet megfigyelni. Mentális struktúránk határozza meg ugyanis későbbi identitásunkat és intim kapcsolatainkat, mert azok a gyermekkori belső reprezentációs világ elemeire épülnek. Normális fejlődés esetén a jó belső tárgyak a szelf részévé alakulnak, amely önbizalmat ad és azt a képességet, hogy stressz esetén a személy saját erőforrásaira hagyatkozzon (Székely I. 2003. 26-31. p.).

Fairbairn sajátos strukturális teóriája az endopszichikus személyiség struktúra. A csecsemő kapcsolatokra törekszik, érdeklődése egy másik személy felé irányul. Amikor az anyjával való kapcsolatot frusztrálónak vagy bántónak éli meg, első védekező mechanizmusként a bevetítést alkalmazza, azaz a külső tárgyat belsővé teszi, hogy kontrollálni tudja. Második védekező mechanizmusként azt egyidejűleg hasítja és elfojtja, hármas belső struktúrát hozva létre: csábító (), bántalmazó (rossz), és ideális belső tárgyként. Mivel a csecsemő kötődik az anyához, a vele való kapcsolat létszükséglet számára, a kötődés („megszállás”) a bevetítés után is megmarad. Az egonak tehát az a része, ami az elfojtott résztárgyakhoz kapcsolódik, szintén hasítás és elfojtás alá kerül. Így a belső ego szintén három részre tagolódik: vágyódóbántalmazott és központi ego részekre. A műveletet az ego az agresszív energiáival hajtja végre, amely a frusztráció és bántalmazás következménye. Az adott szelf-részek és a hozzájuk tartozó tárgyrészek lehasított kapcsolati egységei közül a bántalmazott-bántalmazó van a tudattalan magasabb rétegeiben, de terápia során, az ellenséges érzelmek és az agresszivitás sikeres feloldása után a szeretet utáni vágy is felfedezhető (csábító-vágyódó). Fairbairn szerint tehát könnyebb negatív érzelmekkel viszonyulni, mint a szeretet elutasítását megélni

Fairbairn a skizoid személyiség szerveződését vizsgálva azt is felismerte, hogy a korai anya-gyermek kapcsolat soha nem mentes a frusztrációtól, azaz a skizoid szorongás általános, révén, hogy a hasítás és az elfojtás része minden személyiség szerveződésének

A morális védekező mechanizmus

Szintén Fairbairn nevéhez fűződik a morális védekező mechanizmus fogalma, Fairbairn ugyanis megfigyelte, hogy a gyermek önmagát tartja rossznak, és a bántalmazó szülőt jónak. Mivel a rossz szülővel szemben a külső realitás világában a gyermek tehetetlen, a külső tárgyat belsővé teszi, azt hasítja és elfojtja, és vele együtt saját szelfjének azt a részét is, amely a rossz tárggyal kapcsolati egységet alkot. Ez a saját ego-rész azonosul a belső rossz tárggyal, a gyermek ezért magát érzi rossznakA gyermek ugyanis a szülő nélkül ténylegesen és pszichológiailag is éhen halna.

Mivel a gyermekről a szülő gondoskodik, a kapcsolat tehát létfontosságú, és a gyermek szeretetéhsége annál nagyobb, minél inkább bántalmazott. Amennyiben a szülőt tartaná rossznak és önmagát jónak, nem tudná ezt a kapcsolatot fenntartani. Morális védekezésképpen tehát belsővé teszi és elfojtja a megfelelő részeket, továbbá bevetíti a szülő jó viszonyulását is, pozitívan torzítva azt, mert „jobb a gyereknek egy jó környezetben rossznak tudnia önmagát, mint egy reménytelenül rossz környezetben jónak elismernie önmagát” (Székely I. 2003. 32-40. p.).

A morális védekező mechanizmus következményei

A morális védekező mechanizmus következményei az identitászavar, az önbizalomhiány, a saját erőforrások hiánya és a saját szükségletek felismerésének és kifejezésének hiánya, valamint a dühkitörések, az alacsony frusztráció-tűrés, a szorongás, a kontrollálatlan viselkedés, a bűntudat, és a szeretetmegvonásra reakcióként a nem-lét és a megszűnés érzése. 

Fairbairn szerint, amikor a bántalmazott gyermek hasítja és elfojtja a belsővé tett külső rossz tárgyat, és önmaga azon részét, amely ezzel a rossz tárggyal kapcsolati egységet alkot, és ezzel azonosulva önmagát érzi rossznak, egy további védekező mechanizmusként bűntudatot is érez. A bűntudat a külső rossz tárgy további elfojtásának eszköze, ilyenkor ugyanis a gyermek „bevetíti a bántalmazó szülő jó, gondoskodó viszonyulását is, jó belső tárggyá téve, esetleg pozitívan torzítva azt, hogy a központi egonak legyen egy létfenntartó jó tárgykapcsolati pólusa”. Így hozva létre azt, hogy bár önmagát rossznak tudja, de a környezetét jónak (Székely I. 2003. 37. p.).

Fairbairn szerint továbbá „a rossz belső tárgy jelenlététől szenvedő páciens terápiája fokozott érzékenységet, óvatosságot igényel. Ha a terapeuta megpróbálja enyhíteni a bűntudatot, ami a belső rossz elleni védekezés, az elfojtás növekszik, terápiás ellenállás alakul ki. Ha pedig a rossz tárgy »kiszabadul« az elfojtás alól, az a veszély áll fenn, hogy a destruktív indulatok elöntik a tudatos központi egót, és az elveszti kontrolláló képességét.”.

A kommunikációról

Viszatérve az élő rendszerek elméletéhez, amint azt korábban láttuk, egy zárt rendszer, energia és információ hiányában az entrópia felé halad. Egy nyitott rendszerben azonban – ahol az energia nem kívülről jön – az  önmagából eredő információ a rendszert a negentrópia, azaz a mintázódás irányába mozdítja. Feltéve, ha nincs zavar a rendszert egyik pontból a másikba mozdító folyamatban, ami a kommunikáció

A kommunikáció tehát az az aktus, amely valójában az egyetlen módja a kapcsolat megváltoztatásának.

A kommunikációhoz azonban kifelé kell fordulni, feladni a narrativitást, vállalni a konfrontációt, és azt a kockázatot, hogy esetleg elutasítanak. 

Ennek a kockázatnak a vállalásához akkor tudunk eljutni, ha rálátunk a korábban leírt folyamatokra, tudatosítjuk azokat. Észrevesszük, hogy mit okoz az, ha önmagunkra a zárt rendszerek elméletével tekintünk, és mit okoz az, ha nyitott rendszerben gondolkodunk. Amennyiben tudatosítjuk azt is, ahogy egy kapcsolatba belépünk, reagálunk, tükrözünk, viselkedünk, akkor ezek a folyamatok már nem a mélyből működtetnek bennünket, és egyben lehetőséget kapunk a folyamatba való aktív beavatkozásra is. 

Egyedül magunkat „megszerelni” lehetetlen, de azt el tudjuk érni – igényeink, vágyaink és szükségleteink felszínre hozásával és kifejezésével –, hogy mi magunk önmagunk mellé álljunk. Ezzel a mozzanattal a felnőtt énünk jelenik meg, amely már képes a kapcsolódásra. A kommunikációval azt vállaljuk, hogy „befelé vetítés” helyett „kifelé tekeredünk”, vagyis nyíltan vállalva gyengeségünket és sebezhetőségünket, kilépünk önmagunkból mások felé. A belső akadályok elhárítására érdemes tudatosítani azt, hogy ami csecsemő- és kisgyermekkorunkban a túlélést szolgálta, az a jelen kapcsolatainkban akár kifejezetten romboló. Érdemes meglátni és megtapasztalni, hogy nem vagyunk már tehetetlen és kiszolgáltatott gyerekek. Amennyiben a másikkal való konfrontációkor mégis elutasítással találkozunk, megtapasztalhatjuk, hogy ez egyrészt nem halálos már ránk nézve, másrészt lehet, hogy a kapcsolatra nézve sem az, harmadrészt pedig, hogy szabadságunkban áll máshol vagy tovább próbálkozni.

A kommunikáció tárgya ezért nem más, mint a határaink kifejezése, és azok egyeztetése a másik határaival. Horizontális kapcsolatainkban érdemes valóban egyenrangúságra törekedni és elkerülni az alá-fölérendeltségi viszonyt, mert a dominanciára vagy alárendeltségre törekvéssel nem tud egyik vagy a másik fél személyisége kibontakozni. Az egyenrangúság pedig világos és átjárható határok kijelölésével lehetséges csak. Ehhez azt kell tennünk, hogy önismerettel növeljük funkcionális szintünket, azaz érzelmi szeparációnkat, autonómiánkat, mert amíg párkapcsolati konfliktusainkat az eredeti családunktól hozott hiányok határozzák meg, nem lehet igazán kiegyensúlyozott életünk. Kapcsolatainknak nem pusztán elszenvedői vagyunk, hanem aktív résztve-vőként változást tudunk előidézni. Az eredeti családban megélt hiányok a későbbi kapcsolatokban is jelen vannak, de az önbizalomhiány, az identitászavar, sőt, a  düh, a kontrollálatlan indulatok, a bűntudat és a megsemmisülés érzés vagy az erre való vágy is mind javítható az érzelmi szeparáció és autonómia növelésével. Gyengeségünk vállalása pedig azt jelenti, hogy lehetőséget kapunk megélni az elfojtásaink és a dühünk alatti fájdalmat, és elgyászolni korábbi kapcsolati veszteségeinket. Ezzel hozzáférünk az ideális szülőre és a szeretetre vágyódó énrészünkhöz is, és úgy tudunk függetlenedni, hogy tudatosítjuk és leválasztjuk szüleinkéről saját szükségleteinket és vágyainkat, azt, hogy számunkra mi a jó és mi a rossz, és ezeket nem csak felismerjük, hanem ki is fejezzük. Egy segítővel közös munka növeli az önismeretet, az pedig az érzelmi szeparáció és a stressztűrés szintjét, így a lehetséges magára maradás gondolata lassan viselhetővé válik. Érdemes gyakorolni a jelenbeli érzések felismerését és kifejezését, a narrativitásból való kitörést és a figyelem visszafordítását az aktuális konfliktus realitására. Meg kell látni azt is, hogy a kommunikáció hiánya zárt rendszert hoz létre, amely entrópiához, egy lefelé csavarodó spirálhoz vezet, és amennyiben egy nyitott rendszer szintén errefelé halad, ott minden esetben kommunikációs zavarról van szó. Enyhíteni kell a bűntudat önerősítő körét, azon az áron is, hogy az eleinte kétségbeesést és kontrollálatlan indulatokat okozhat, mert ez az egyetlen út a nyitott rendszer felé.

Egy nyitott élő rendszer ugyanis képes információt cserélni környezetével, ahhoz alkalmazkodni, vagy arra hatást gyakorolni. Egy rendszeren belül az egyes „funkcionális egységeket”, azaz a személyeket is jól felismerhető, világos és átjárható határok kell, hogy elválasszák egymástól. Ha félő, hogy az egyes elem beleolvad a környezetébe és elveszti identitását, akkor a határ elmosódott.

Szükségleteink és vágyaink felismerésével visszahelyeződik a fókusz a saját életünkre, hogy saját világunk középpontjában ismét mi magunk legyünk, és majd onnan újra kilépjünk, de immár tudatosabban. Nem úgy, mint eddig, „ha kell, ha nem kell” módon, saját határainkat átlépve, a megmentőt várva, vagy a másik határait semmibe véve, a dominánst – vagy akár a megmentőt – játszva. Nem az fenyeget ugyanis megsemmisüléssel, ha határaink jól definiáltak, hanem ellenkezőleg, ha nem húzzuk meg azokat. 

Irodalomjegyzék

Székely Ilona: Tárgykapcsolat-elmélet családterápiában, Animula Kiadó, Budapest, 2003.

Forrás

Koncz Orsolya: A konfliktusainkban megnyilvánuló határproblémákról, szakdolgozat, részletek. 

Kérdésed van?