fbpx
Segítő beszélgetés pároknak

Segítő beszélgetés pároknak

Amit emberi kapcsolat idézett elő egykor, azt emberi kapcsolat hozhatja helyre.” Luborsky

Kapcsolatainkat rendszerként érdemes felfogni, amelybe beleszületünk, ami által fejlődünk, ami által választ kapunk arra a kérdésre, hogy kik vagyunk mi.

A párterápiás konzultáció esetén elsősorban az egymás közti kommunikációt segítem elő, feltérképezve és egyeztetve az eltérő származási hátteret és értékrendet, segítve a vágyak és szükségletek szabad kifejezését, a konfliktusok feloldását, bővebben pedig az alábbi a kérdéseket járjuk körül, de nem elméletben, hanem dramatikus módszerekkel.

Konfliktusok

A gyermekkori gondozóinkkal (szüleinkkel) megélt kapcsolatok utáni legközelebbi viszonyunk a párunkkal megélt, és abban ezek az elsődleges kapcsolataink tükröződnek, azaz visszatérő konfliktusokat élünk meg, ha a korai tapasztalatainkban zavar volt.

Jelenbeli konfliktusaink kora-gyerekkorunkig nyúlnak vissza, azokat a múltunk határozza meg. A személyiségünk eleve a kapcsolatainkon keresztül alakul ki és fejlődik, és elsősorban szeretetre és gondoskodásra van szükségünk, de ha ezt nem kielégítően kaptuk meg, a gyermekkorban megélt hiányok egész életünkben elkísérnek, későbbi kapcsolatainkban is ugyanolyan kielégítetlen vágyként maradva meg.

Másrészt, a nem kielégítő gondoskodásra való válaszként és egyben az ideális szülő és szeretet iránti vágyból vagy önként feladtunk igényeinkből, vagy hagytuk, hogy szüleink bármikor semmibe vegyék azokat. Ugyanis, ha a szülőt bántalmazónak vagy elhanyagolónak ismertük volna el, akkor az egyenlő lett volna a szó szerinti és pszichológiai értelemben vett éhen halással. Ezért, egy nagyon is logikus korai védekező mechanizmusként azt a hiedelmet alakítottuk ki önmagunkban, hogy mi vagyunk a rosszak és a másik (a szülő) a jó, csak hogy ne veszítsük el őt – ehhez azonban önmagunkat kellett elveszíteni.

Így aztán megtanultuk elfojtani szükségleteinket, aminek eredményeképpen nem alakultak ki világos határaink, és a másikét sem vagyunk képesek érzékelni. Ez a hiányra adott korai reakció aztán továbbra is védekezésre késztet bennünket, negatívan befolyásolva a jelenbeni kapcsolat kimenetelét is, mert bár ez az önvédelmi technika a felnőttkorra érvényét veszti, ugyanúgy működik tovább. (Az elméleti hátterét a morális védekező mechanizmusnak, amely megmagyarázza a tudattalan folyamatokat és „megmagyarázhatatlan” szituációkat, például azt, amikor egy gyerek normálisan reagál egy abnormális helyzetre, vagy azt, hogy valaki miért marad egy destruktív kapcsolatban évekig, lásd bővebben ITT.)

Összejátszás

Jelenbeli kapcsolati konfliktusainkat azonban nem önmagában ez az aktus határozza meg, hanem egy olyan dinamika, amelyben a – szintén a múltja által meghatározott – másikkal összejátszva hozunk létre ugyanilyen, határproblémákról szóló viszonyt. Emberi kapcsolataink ugyanis nem statikusak, hanem nagyon is dinamikusak, és egy-egy új szituációba az összes személyes horizontunkkal lépünk bele, amely a múltbeli történések és azok értelmezése által meghatározottak.

Dinamikákon keresztül kapcsolódunk, és minél fontosabb a személyes cél (vágy), azaz – az érzelmi vagy akár anyagi – függés, annál inkább valószínű, hogy a kapcsolatba úgy lépünk bele, hogy a viselkedésünkkel kiváltjuk a félelmeinknek megfelelően elvárt reakciót, ami azután stresszhelyzethez vezet. (Lásd bővebben ITT Jürg Willi elméletét az összejátszásról.)

Háromszögek

Stresszhelyzetben a felek hajlamosak egy harmadik dolgot vagy személyt behívni a kapcsolatba, a feszültség enyhítésére. Ilyenkor az egyik tag a szorongása miatt a harmadik tagnál keres érzelmi kötődést, aki ezt a viszonyt lecsendesíti vagy kiterjeszti. Amennyiben ez a 3. fél a gyerek – aki bűnbak vagy megmentő lesz –, az parentifikációhoz és súlyos lojalitáskonfliktushoz vezet. Ez a harmadik fél lehet azonban szerető, vagy valamilyen hobby, esetleg alkohol-, nyugtató-, drog- vagy bármilyen egyéb függőség – és lehet maga a terapeuta is. (Murray Bowen elméletét az érzelmi háromszögekről lásd bővebben ITT.)

Egyensúly

Minden családterápiás iskola a családot olyan pszichológiai egységnek tartja, amely képes a külső és belső változásokhoz alkalmazkodni, és amelyben a tagok kölcsönösen befolyásolják egymást. Ebben a szemléletben a kérdés mindig az, hogy „egy tünet hogyan tartja fenn a család homeosztázisát?” Illetve, hogy „a családi rendszer önirányító mechanizmusai hogyan tartják fenn a tünethordozó egyén állapotát?” (Lásd a család-rendszer terápiáról bővebben ITT.)

Ezen jelenbeli kapcsolatok megfigyelésével következtetéseket vonhatunk le a gyermekkori gondozókkal megélt mintázatokra, és az „itt és most”-ban gyógyíthatjuk a korábbi és a mostani problémákat, azaz „amit emberi kapcsolat idézett elő egykor, azt emberi kapcsolat hozhatja helyre”.

Bejelentkezés


    Kérdésed van?